33~ SHINee

Egész éjszaka sírtam. Ezért reggelre bedagadtak a szemeim és két nagy táska látszódott a szemeim alatt.
A fiúk nem kérdeztek semmit. Ezért nagyon hálás voltam. Igazán még én sem tudtam feldolgozni, megérteni, hogy mit is mondtak nekem. Gondolni se szeretnék rá. Szeretném figyelmen kívül hagyni. De nem lehet. Fáradtan mentem suliba. Szürke beborult ég, fekete nadrág, szürke felső. Szép napunk lesz.
Azóta, amióta kint voltam Japánban a fiúkkal nagyon rám másztak a lányok. Mindenki autogramot kér tőlem és van, hogy néha az utcán is megállítanak. Ennek szinte mindig örülök. De a mai napot inkább egyedül töltöttem volna, bezárkózva egy sötét szobába. Szerencsére ma volt tánc- és énekóránk is, így „kiüvölthettem” magamból a bánatom.
Szünetekben mindig odajöttek hozzám a lányok és elkezdtek pletykálni.
- Bocsi, de most nem igazán érdekel- mondtam a lányoknak és megkértem, hogy menjenek egy kicsit odébb.
Kimentem a teremből és az egyik lépcsőfordulóban a fal mellé guggoltam. Magam elé meredtem és nem gondoltam semmire. Csend volt.
- Hát te? Lógsz az óráról?- jött mellém egy fiú. Szép rövid fekete haj, nagy zöld szemek. Fekete farmer, piros- kék kockás ing. Nem ismertem. Nálam idősebb lehetett.
- Mi?- néztem fel.
- Már negyed órája megy az óra- mosolygott.
- Tényleg? Elbambultam- álltam fel.
- Milyen órád van?- kérdezte.
- Öhm…nem tudom. Igazából azt se, hogy milyen nap van. Azt sem tudom, hogy ki vagyok. Semmit se tudok- próbáltam nevetni.
- Nos ma kedd van. A neved Gi Bo. Az enyém pedig Lee Dae Woong- nyújtotta felém a kezét.
- Szóval te ismersz?- nyújtottam a kezem.
- Ki ne ismerne? Híres vagy- mosolygott.
- Hát izé…- kicsit zavarban voltam.
- Szóval lógsz?- kérdezte.
- Nem. Elbambultam- pirultam egy kicsit el.
- Akkor mit keresel itt?
- Ezt tőlem kérdezed?- nevettem.
Ezután leültünk a földre és beszélgetni kezdtünk. Dae Woong két évvel idősebb nálam, de csak egy évvel jár feljebb. B osztályos. A kedvenc színe a zöld, mert megnyugtató hatása van, kedvenc étele a kimchi és kedvenc itala a kóla citrommal. Egyszer én is megkóstolom. Elbeszélgettük az egész órát. Dae Woongnak még volt egy órája.
Mivel ez volt az utolsó órám én átmentem a könyvtárba, hogy kicsit japánozzak (ez volt az utolsó órám, amit „ellógtam”, így pótolok). Két órán keresztül ültem egy nyitott könyv felett. Egy szó sem ment bele a fejembe.
Amikor meguntam, felkeltem és bementem a kórházba. Megkerestem az orvost és beültünk az irodájába.
- Gondolkozott már?- kérdezett.
- Hát igazából még nem nagyon. Fel sem tudtam még fogni, hogy… műteni kell. És a fiúknak se mondtam még el. Nem igazán vagyok ebben jártas, de ha igaz, akkor, ha sikeres lesz a műtét, akkor utána tudok majd újra gitározni?- kérdeztem reménykedve.
- Minden esély megvan rá. Először el kell végezni a műtétet mihamarabb, mert tovább roncsolódhat a kezében lévő izmok. Mindenképpen gyorsan hozzon döntést, mert ha későn válaszol, lehet, hogy egyáltalán nem tud majd később játszani a gitáron, és a bal keze el fog gyengülni, míg végül nem tudja majd használni- magyarázott az orvos- Nagyon vigyázzon a csuklójára, mert ha egy rossz mozdulatot tesz, lehet, hogy el is szakadhat az egyik izom.
- Értem- próbáltam felfogni a hallottakat. Nem igazán ment. Ezt így másodszorra hallani, sokkal rosszabb volt, mint bármi más. Ha nem operálnak meg, akkor nem tudok gitározni, elvesztem a bal csuklóm. A kezemet. Ha megoperálnak, még akkor sem biztos, hogy tudok majd játszani. Ez így elég döntésképtelen helyzet.
- Na?- nézett rám az orvos.
- Még meg szeretném mondani a fiúknak. Utána beszélhetünk az időpontról.
- Rendben. Akkor mihamarabbi viszontlátásra- felállt és felém nyújtotta a kezét. Én is felálltam és kezet ráztunk. Kimentem az ajtón.
Hazáig meg sem álltam. Lesétáltam vagy öt buszmegállót. Igazából nem számoltam, csak mentem.
Mindenki otthon volt. A tv-t nézték. Én halkan bementem a szobánkba, ledobtam a táskám és a gitárhoz sétáltam. Leguggoltam elé. Végighúztam az ujjaimat a húrokon. Szeretnék újra gitározni. De ha megműtenek pihennem kell és lemaradok az egyetemről. Hogyan fogom bepótolni a japánt? És ma új táncba kezdtünk. Hogyan fogom utolérni a többieket? Ez egy nehéz döntés.
- Mikor jöttél haza?- kérdezte Jong Hyun. Felkaptam a fejemet és felálltam.
- Most- feleltem.
- Nagy a baj?- odajött hozzám és megölelt.
- Eléggé- mosolyogtam.
- Elmondod?- kérdezte és leültünk az ágyra. Megfogta a két kezemet.
- Most még nem tudom. Annyira nehéz beszélni róla- könnyek gyűltek a szemembe- szeretnék gitározni. Nem akarom abbahagyni. És mi lesz, ha igent mondok? Akkor teljesen le fogok maradni és csak teher leszek nektek- sírni kezdtem.
- Kérlek, ne mondj ilyeneket. Szeretlek és te nekem soha nem lennél teher. Ha a fiúknak az leszel, majd én rájuk szólok- letörölte a könnyeimet a kezével és magához húzva megpuszilta a homlokom.
Mikor egy kicsit alábbhagyott a sírásom, Jong Hyunnal együtt kimentünk a szobából a nappaliba.
- Fiúk mondanom kell valamit- mondtam nekik leszegett fejjel. A SHINee kérdőn néztek felém. Sziszi épp ekkor jött ki kötényben és egy kesztyűben a konyhából. Biztos sütöget.
- Mondjad- kérte Taemin.
- Szóval…hát az történt, hogy… szóval a lényeg az, hogy műtétem lesz- mondtam ki hirtelen.
- Mi???- döbbentek le mindannyian.
- A bal csuklómmal van valami. Meg kell operáltatni. Ezért nem tudtam gitározni és felemelni bármit. Ti is láthattátok tegnap. Nem szeretném, ha teher lennék számotokra. Ha valami baj van, akkor csak mondjátok meg és én próbálok változtatni rajta- mondtam és újra könnyek gyűltek a szemeimbe.
- Gi Bo ne mondj ilyet. A barátunk vagy, miért lennél teher?- kérdezte Onew.
- Ez igaz! Nekünk sose leszel teher- mondta Taemin és odajött megölelni.
- Mindig számíthatsz ránk- mondta Minho.
- Köszönöm fiúk- hálálkodtam és meghajoltam.
- Ezen nincs mit köszönni- mondta Key.
- Öhm édesem- fordult Key Sziszi felé.
- Igen?- kérdezte a barátnőm.
- A konyha. Ég- mutogatott.
- Jaj, ne!- kiáltott fel Sziszi a konyhába rohant.
Nagyon hálás voltam a fiúknak. Tényleg. Taemint annyira szeretem. Mindig meg tud nevettetni ezzel az édes stílusával. Onew és Minho pedig a két „bölcs”. Mindig tudják, hogy mi kell mondani. Key pedig…na, igen. Ő vele nem szoktam olyan sokat beszélni, főleg mostanában szinte semmit, de azért ő is a csapat tagja, a barátom. A díva. El van a saját kis világában Sziszivel. És Jong Hyun az, akit teljes szívemből szeretek. Szeretem. Imádom.
Miután a fiúk megtudták a hírt nem is feszegették tovább a témát. Amiért szintén köszönetet mondok nekik. Biztos érezték, hogy még én se vagyok vele tisztában. Vagy csak annyira meglepődtek, hogy szóhoz se jutnak.
Sziszivel késő este összefutottunk a konyhában. Mindketten valami nasi után kutattunk.
- Muszáj megműteni téged?- kérdezte miután ledobtuk magunkat a kanapéra egy-egy doboz fagyival a kezünkben.
- Igen. Ha nem műtenek meg, akkor elszakadhat az egyik izmom. Nem szabad hirtelen mozdulatot tenni vagy túlterhelni a csuklóm. Sziszi én félek- jött ki belőlem- mi lesz, ha megműtenek, de mégse tudom majd használni a kezem? Akkor mi lesz velem?- kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem leszel sztár. Vagy az leszel, fél kézzel- nevetett.
- Köszi,- mondtam.
- Jó, komolyra fordítva a szót Jong Hyun így is fog szeretni. És én is. És szerintem a fiúk is. Barátok vagyunk, ha te „megcsonkulsz” attól még önmagad maradsz. És mi önmagadért szeretünk- mondta Sziszi.
- Ez annyira jólesett! Köszönöm!- mondtam meghatódva és megöleltem. Igen. Ilyen egy igaz barát.
Nem számít, hogy mi fog történni. A lényeg, hogy rendbe jöjjön. Ha meg nem gyógyul meg, akkor is szeretni fognak. Ebben a hitben feküdtem le és keltem fel reggel.
Szép nap. Süt a nap, színes ruha és „gondtalan” élet. Legalábbis a délelőttre ez volt jellemző. A délután katasztrófába torkollott.
Már megint ők? Miért akarnak folyton keresztbe tenni? Minden jó és akkor megint feltűnnek! És ez történt ma is. Éppen befordultam volna az utcánkba, amikor négy lány odajött hozzám.
- Miért nem szakítasz vele?- kérdezte a legmagasabb lány, akinek barna haja volt és szinte fekete szemei, ami dühösen meredt rám. Láttam a pokol tüzét a szemében. Sasaengek voltak.
- Miért kéne szakítanom vele?- kérdeztem vissza.
- Nem illesz Oppához. Szakíts vele- mondta határozott hangon. A hangjából ítélve tele volt dühvel és fájdalommal.
- Nem tehetem- mondtam a szemébe.
Ekkor a lány a falhoz lökött.
- Mondd ki még egyszer- fújtatott egy lány.
- Nem szakítok vele- mondtam határozottan.
A barna hajú lány megfogta a nyakamnál a ruhámat és a földhöz „vágott”. Majdnem hasra estem, de szerencsére a két kezem gátolta ezt. Amint felálltam éreztem, hogy a bal csuklómmal van valami. Hirtelen belenyilallt a fájdalom. Nem mutattam ki. Ökölbe szorítottam a jobb kezemet.
- Ha még egyszer ki mered mondani ezt a mondatot, megjárod- fenyegetett a lány.
- Nem szakítok vele. Nem félek tőletek- mondtam határozottan.
- Te kis…- emelt kezet egy fekete hajú lány, de ekkor Sziszi és Key felbukkant a semmiből.
- Mit csináltok?- kérdezte szúrós szemmel Sziszi. Na, igen az ő pillantásától szinte meg lehet halni. Nagyon félelmetes volt. Még én is féltem tőle.
- S-s-s-s-semmit- dadogott a legmagasabb és elsomfordált a magas sarkújában.
- Ő Gi Bo, Jong Hyun barátnője. Hogy merészelitek bántani? Mi okotok van rá?- nézett Key, mint…nem is tudom…Jong Hyunra nézett így a Hello Babyben, amikor Jong Hyun egy lapát havat dobott Key hátára. És igen. A lézer szemek most is hatottak.
- Már megyünk is- somfordált odébb még két lány.
- Szeretnénk, ha szakítana vele- állt a sarkára egy igen szép testalkatú, fekete hajú sasaeng.
- Miért?- vonta fel a szemöldökét Sziszi- tudtommal remekül megvannak egymással. Nem veszekednek, sőt igazán össze illenek. Ti nem tudtok semmit. Csak azt tudjátok, amit az interneten és a tv-ben terjesztenek. Nem ismeritek őket igazából. Főleg nem Jong Hyunt, ha ilyet kértek tőlük. Szégyelljétek magatokat! És még ti nevezitek magatokat sasaengnek. Pff- oktatta ki Sziszi a lányt.
- Mi csak jót akarunk neki- fújta a lány.
- Aha persze. Majdnem bevettem,- nevetett gúnyosan Sziszi- Ha jót akartok neki, akkor ne válasszátok szét őket. Gi Bo híres, így egyen „rangúak”.
- Húzz innen- mondta Key a lézer szemeivel. A sasaeng még tétovázott egy kicsit, majd odébb állt.
Besiettünk a házba. Feldagadt a csuklóm és pokolian fájt. Ráraktam jeget. Ez egy kicsit enyhített a fájdalmamon.
- Key, Sziszi. Köszönöm a mait- mondtam és meghajoltam.
- Utálom őket- fújtatott Key.
- Én is. Legszívesebben eltaposnám őket- mondta Sziszi és egy újságra rálépett és a földön a lábával csavargatni kezdte.
Másnap reggelre kétszer akkora volt a kezem, teljesen vörös volt és még jobban fájt, mint tegnap. Ma a fiúk nem mentek dolgozni (nem tudom, hogy miért) én pedig elindultam az egyetemre. Félúton meggondoltam magam és felhívtam Jong Hyunt, hogy vigyen kórházba. Muszáj megmutatnom ezt a dokinak.
Jól is tettem, mert ha csak később szólok… Azonnali beavatkozás kellett. Elszakadt az a hülye izom, amire vigyázni kellett volna.
Átöltöztem egy „műtőruhába” és egy hordágyon bevittek a műtőbe. Jong Hyun aggódva nézett utánam. A fiúk még nem is tudták. Sziszi sem. Bepánikoltam. Nagyon féltem.
- Nem kell félni, minden rendben lesz- mondta egy nővér. Biztos látta a rémült arckifejezésemet.
A számra tettek egy maszkot és elaludtam…