29~ SHINee

Ijedten néztem körbe. Nálam egy sporttáska és egy női táska. Náluk semmi.
- Mit akartok?- kérdeztem és ledobtam a sporttáskát.
- Tudod te azt. Nekünk sasaengeknek az a feladatunk, hogy az általunk választott csapatunk rajongóihoz exkluzív felvételeket is eljuttassunk. Nos, te ebben az esetben akadályozol minket. Vagy odaadod a telefonodat, vagy erőszakkal vesszük el- nyúlt felém a festett szőke.
- Nem félek tőletek- mondtam határozottan a szemébe és a légkör hirtelen fagyos és hideg lett.
- Rendben. Nem is kell félni. Lányok- tapsolt kettőt a cicababa és kilépett mögüle egy lány. Többes számot mondott… Mindegy. A lány elment mellettem és megállt mögöttem. Ösztönösen is megszorítottam a táskám.
- Még egyszer megkérdezem. Átadod a telefonod?- kérdezte a szőke.
- Még mindig ugyan az a válaszom- feleltem hűvösen.
- Tudsz repülni?- kérdezte egy fekete hajú alacsonyabb lány.
- Mi?- néztem rá értetlenül. Ezt az alkalmat kihasználva a szőke, megpróbálta elvenni a táskám.
Ebből huzavona lett. Hol ő húzta, hol én. Aztán hirtelen elengedte én pedig hátraestem. És hogy ez ne legyen neki elég a mögöttem álló lány kitette a lábát, így abban is elbotlottam és leestem a lépcsőn.
- Futás- kiáltották a lányok és már ott sem voltak.
Valahogyan a bal oldalamra estem, a bal kezemre. Levegőt alig bírtam venni. Megpróbáltam felkelni, de nem ment. Iszonyúan fájt a lábam, a mellkasom és a karom is. Minden erőmmel azon voltam, hogy felkeljek. Három perc erőlködés után a lépcsőkorlátra támaszkodva felálltam. A táskám még mindig a lépcső tetején volt. Hogy hogyan volt bennem ennyi erő? Azt nem tudom. Felmentem a táskáért és ledobtam. Lementem, felvettem, ledobtam a következő fordulóba. Ezt eljátszottam még kétszer. Talán ennyit bírt az erőm.
- Gi Bo- rohant oda hozzám Minho ahogy meglátott.
- Sasaengek- próbáltam mosolyogni.
- Maradj csendben. Onew hol vagy?- kiáltott hátra. Egy tized másodperc múlva meg is jelent a vezető.
- Mi a…?- kerekedtek el a szemei- Hívok segítséget- rohant el.
- Fel tudsz állni?- kérdezte Minho.
- Azt hiszem nem- nyögtem. Alig kaptam levegőt. Mintha bedugultak volna az orrom és a számon keresztül is alig kaptam. Minden levegővétel egy szúrás volt a mellkasomba.
- Hol fáj?- nézett rám kétségbeesetten.
- Láb, mellkas, kar. Röviden- mondtam.
- Bogi!- láttam Sziszi rémült arcát, amint felém rohan.
- Jól vagy?- guggolt le mellém.
- Még élek- mosolyogtam.
Sorban megjöttek a többiek is. Onew mentőt hívott. Utálom a mentőautót. Hangos is és úgy rázkódik benne az ember, mintha repülni szeretne, de azok az övek visszatartják. Jong Hyun és Taemin mérgelődött egy sort (meg akarták találni a sasaengeket, akik lelöktek), de belátták, hogy ez nem megoldás. Key azt se tudta, hogy mit csináljon. Fel- alá járkált és közben imádkozott. Azért még nem a haldoklok.
- Hogy megyek vissza veletek Koreába?- jutott hirtelen eszembe ez a kérdés.
- Sehogy. Itt maradsz és pihensz- adta az egyszerűnek tűnő választ Minho.
- De nem akarok tőletek elválni- vágtam szomorú képet.
- Itt a mentő- pattant fel Onew.
Egy óra múlva már a vizsgálóban feküdtem, kórházi köpenyben. Mindenféle vizsgálatokat végeztek el rajtam. A bokám és pár bordám megzúzódott, a karomon pedig egy csont megrepedt. A csuklómmal elméletileg nincs baj. Hála az égnek. Tudok gitározni. Egy hetes megfigyelésen kellett részt vennem, ezért mindenki hazament, hogy hozzon nekem valamit. A fiúk az összes plüssjátékot behozták, amit a koncerteken gyűjtöttünk. Biztos van vagy 100 darab.
A fiúknak holnap reggel indul a gépük vissza Koreába. Én pedig még egy hétig itt fogok sínylődni.
- Maradok veled, ha szeretnéd- mondta Sziszi.
- Megtennéd?- csillant fel a szemem.
- Persze. Hiszen ezért vagyunk barátnők- nevetett. Elmosolyodtam. Ha nem ő lenne a barátnőm, akkor ki más?
- Édesem- jött be Jong Hyun és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Én megyek- pattant fel Sziszi és kirohant. Mosolyogva néztem utána.
- Hogy vagy?- kérdezte Jong Hyun.
- Jól- feleltem.
- Figyelj… én is szeretnék itt maradni- pirult el.
- Arról szó sem lehet. Neked dolgoznod kell. Ha én nem megyek be az egyetemre az más, mintha a munkahelyedre nem mész be- magyaráztam.
- Tudom. De mégis. Nem szeretnéd, hogy velem legyél?- nézett rám ellenállhatatlanul aranyos, csillogó szemekkel.
- Erre magad is tudod a választ. De a munka fontosabb- tettem a kezére az enyém.
- Várni foglak a reptéren. Megígérem- mondta és egy csókot lehelt az ajkaimra. Kérlek, ne menj el! Maradj itt velem! De nem lehetek önző. Muszáj a munkára koncentrálnia.
- Szeretlek- suttogta, miután elváltak egymástól az ajkaink.
- Én jobban- mondtam és újra heves csókcsatába kezdtünk.

Ekkor még nem sejtettem azt, hogy valami örökre el fog veszni belőlem. Egy részem el fog tűnni. Mintha sose lett volna…